A nyakörv mögött Tiffany áll.

Ő a mi aranyretrieverünk.

Éveken át vezettem egy céget, mellette otthon két gyerek. A nap nagy részében valakinek kell valami, és a fejem még jóval azután is pörög, hogy lecsuktam a laptopot. A Tiffanyval töltött séta mindvégig az én orvosságom volt. Telefon a zsebben, a tempót ő adja. Megy elöl, és néha hátranéz, hogy jövök-e. Ez a mi óránk, az enyém és az övé.

Aztán egyik nap furcsa volt. Lassabb, csendesebb, mintha pihenőnapot tartana.

Az állatorvoshoz inkább a saját nyugalmam kedvéért mentünk. Pár óra múlva már műtötte — el kellett távolítania a méhét. Életveszélyben volt.

Épp csak hogy észrevettük. A „ma valahogy csendes” és a „megyünk, most azonnal” között egyedül a megérzésem tartotta a különbséget. Hiszem, hogy ha akkor lett volna a nyakában valami, ami számolja, mennyit mozgott és hogyan aludt, egy nappal korábban ott vagyunk.

Tizenöt év után átadtam a cég vezetését egy kollégámnak. Hirtelen volt idő megállni és végiggondolni, mi legyen. Egy szabály jött ki belőle: bármibe kezdek, annak abban kell értelmet adnia, amit eladok. Minden egyes rendelésnek magában kell segítenie.

A nyakörvnél ezt konkrétan is meg tudom mondani. A kutya több teret kap, mert a gazdája nyugodtabban engedi el a pórázról. A gazda tudja, hogyan aludt a kutya és mennyit mozgott ma. Az állatorvos pedig a „valahogy furcsa volt” mondat mellé számokat is kap.

Otthon Tifinek hívjuk. Róla kapta a nevét a Tifik.

Tiffany ma jól van, és ugyanazokra a sétákra járunk, mint korábban. Az első nyakörv, amit összerakunk, az övé lesz.